Poesia kaiera
Poesia kaiera
Giorgos Seferis
itzulpena: Maite López Las Heras
2024, poesia
64 orrialde
978-84-19570-20-8
Giorgos Seferis
1900-1971
 
 

 

Helena

 

teukro: … Zipreko itsas herrirantz,

Apolok nik, aberriaren omenez,

Salamina uhartetar izeneko hiri bat

eraikiko nuela iragarri zidan lekurantz.

  … … … … … … … … … … …

helena: Ez naiz Troadera joan;

nire irudia zen.

  … … … … … … … … … … …

mezularia: Zer diozu?

Laino soil batengatik sufritu al dugu horrenbeste?

Euripides, Helena

 

“Urretxindorrek ez dizute uzten Platresen lo egiten”.

 

Urretxindor lotsatia, hostoen arnaspean,

zuk, basoaren ihintz musikala ematen diezun horrek

bananduriko gorputzei eta

bueltatuko ez direla jakitun direnen arimei.

Ahots itsua, oroimen gautuan

oinatzak eta keinuak haztatzen dituzun horrek: ez nintzateke ausartuko musuak esaten;

eta mirabe sutsuaren aztoramen mingotsa.

 

“Urretxindorrek ez dizute uzten Platresen lo egiten”.

 

Zer da Platres? Zeinek ezagutzen du irla hori?

Bizitza osoa eman dut izen ezezagunak entzuten:

toki berriak, erokeria berriak gizonenak

edo jainkoenak;

                         nire patuak,

Ajaxen azken ezpataren

eta beste Salamina baten artean dabilenak,

ekarri ninduen hona, urertz honetara.

                                         Ilargia

itsasotik atera zen Afrodita bezala;

Arkulariaren izarrak estali ditu, orain badoa

Eskorpioiren bihotzera, eta guztia eraldatzen du.

Non dago egia?

Ni ere arkulari izan nintzen gerran;

nire halabeharra, itua jo ez zuen gizon batena.

 

Urretxindor poeta,

hau bezalako gau batean Proteoren itsasaldean

espartar mirabeek entzun zintuzten eta auhenari ekin zioten,

eta haien artean —zeinek esango luke— Helena!

Hainbeste urtez Eskamandron bere bila genbiltzan huraxe.

Han zegoen, basamortu ertzean; ukitu egin nuen, esan zidan:

“Ez da egia, ez da egia”, oihukatzen zuen.

“Ez nintzen igo branka urdinkaradun ontzira.

Inoiz ez dut oinik jarri Troia ausartean”.

 

Gerruntzea estu, eguzkia adatsean, eta bere itxura dotore hori

itzalak eta irriak alde guztietatik

sorbaldetan izterretan belaunetan;

azal bizia, eta begiak

betazal handikoak,

hor zegoen, Delta baten urertzean.

                                          Eta Troian?

Troian ezer ez — irudi bat.

Horrela nahi zuten jainkoek.

Eta Paris itzal batekin zetzan izaki aratz bat bailitzan;

eta gu hamar urtez Helenagatik akabatu beharrean ibili ginen.

 

Izugarrizko atsekabea amildu zen Heladera.

Horrenbeste gorputz jaurtita

itsasoaren ahutzetara, lurraren ahutzetara;

horrenbeste arima

errotarriei emanda, gari gisa.

Eta ibaiak basa odoltsuz hazita

lihoaren izur batengatik laino batengatik

tximeleta-astinaldi batengatik beltxargaren lumatxa batengatik

mantar huts batengatik, Helena batengatik.

Eta nire anaia?

                                            Urretxindor, urretxindor, urretxindor,

zer da jainkoa? Zer ez da jainkoa? Eta zer dago bien artean?

 

“Urretxindorrek ez dizute uzten Platresen lo egiten”.

 

Txori negartia,

                    Zipren, itsasoak musukaturikoan,

aberria gogora ekartzea manatu zitzaidan lekuan,

bakarrik ainguratu nuen alegia honetan,

baldin eta egia bada hau alegia bat dela,

baldin eta gizakiak berriro erortzen ez badira

jainkoen antzinako tranpan;

                                          baldin eta egia bada

urteak joan, urteak etorri, beste Teukroren batek,

edo Ajax edo Priamo edo Hekubaren batek

edo ezezagun batek, izengabeak, baina

Eskamandro bat ikusi zuenak hilotzez gainezka,

ez diotela halabeharrez entzun behar

esatera datozen mezulariei

horrenbeste nahigabe horrenbeste bizitza

joan zirela amildegira

mantar huts batengatik Helena batengatik.

 

 

 

Oroitzapena I

 

eta jada ez dago itsasorik

 

Eta ni kanabera bat baino ez dudala eskuetan;

eremu zegoen gaua, ilargia behera,

eta lurrak azken euriaren usaina ematen zuen.

Murmurikatu nuen: “Oroitzapenak min ematen du ukitzen duzun tokian,

zerua urria da, jada ez dago itsasorik,

egunez hiltzen dutena orgekin husten dute gailur atzean”.

 

Nire atzamarrek oharkabean jotzen zuten txirula hau

artzain zahar batek oparitu zidana arratsalde onak ematearren;

gainerakoek diosal oro ezabatu dute;

esnatu, bizarra kendu, eta sarraski-lanaldiari ekiten diote,

kimatu edo ebakuntza egingo bazenu bezala, metodikoki, grinarik gabe;

atsekabea Patroklo bezain hilda dago, eta inork ez du erratzen.

 

Doinu bat jotzeko asmoa nuen eta beste munduaren lotsa sentitu nuen gero,

gauaz bestalde nire argitik niri so dagoen horrexena,

ehundu dutena gorputz bizidunek, bihotz biluziek

eta Agurgarriei, gizakiari, harriari, urari eta belarrari

dagokien maitasunak,

baita berau eramatera etorritako heriotzari zuzen begiratzen dion animaliak ere.

 

Hortaz bide ilunetik jarraitu nuen

eta nire lorategira itzuli nintzen eta aitzurtu eta kanabera lurperatu nuen

eta berriro murmurikatu nuen: “Goiz batean berpizkundea helduko da,

udaberrian zuhaitzek distiratzen duten bezala hozituko da egunsentiko argi dardartia,

berriro jaioko da itsasoa, eta atzera ere olatuak Afrodita sorraraziko du;

hiltzen den hazia gara”. Eta ene etxe hutsean sartu nintzen.

 

Ελενη

«Τ’ αηδόνια δέ σ’ αφήνουνε νά κοιμηθείς στις Πλάτρες». // Αηδόνι ντροπαλό, μές στον άνασασμό των φύλλων, / σύ πού δωρίζεις τή μουσική δροσιά τοΰ δάσους / στά χωρισμένα σώματα καί στις ψυχές / αύτών πού ξέρουν πώς δέ θά γυρίσουν. / Τυφλή φωνή, πού ψηλαφείς μέσα στή νυχτωμένη μνήμη / βήματα καί χειρονομίες· δέ θά τολμοΰσα νά πω φιλήματα' / καί τό πικρό τρικύμισμα τής ξαγριεμένης σκλάβας. // «Τ’ άηδόνια δέ σ’ άφήνουνε νά κοιμηθείς στις Πλάτρες». // Ποιές είναι οί Πλάτρες; Ποιος τό γνωρίζει τοΰτο τό νησί; / Έζησα τή ζωή μου άκούγοντας ονόματα πρωτάκουστα: / καινούργιους τόπους, καινούργιες τρέλες των άνθρώπων / ή των θεών / ή μοίρα μου πού κυματίζει / ανάμεσα στο στερνό σπαθί ενός Αίαντα / καί μιαν άλλη Σαλαμίνα / μ’ εφερε εδώ σ’ αύτό τό γυρογιάλι. / Τό φεγγάρι / βγήκε απ’ τό πέλαγο σαν Αφροδίτη- / σκέπασε τ’ άστρα του Τοξότη, τώρα πάει νά ’βρει / την καρδιά του Σκορπιοΰ, κι όλα τ’ αλλάζει. / Που εϊν’ ή αλήθεια; / ’Ήμουν κι εγώ στον πόλεμο τοξότης- / τό ριζικό μου, ένός άνθρώπου πού ξαστόχησε. // Αηδόνι ποιητάρη, / σάν καί μιά τέτοια νύχτα στ’ άκροθαλάσσι τοϋ Πρωτέα / σ’ άκουσαν οί σκλάβες Σπαρτιάτισσες κι έσυραν τό θρήνο, / κι άνάμεσό τους—ποιος θά τό ’λεγε—ή Ελένη! / Αύτή πού κυνηγούσαμε χρόνια στο Σκάμαντρο. / Ήταν εκεί, στά χείλια της ερήμου- την άγγιξα, μοΰ μίλησε: / «Δεν είν’ άλήθεια, δεν εϊν’ αλήθεια» φώναζε. / «Δεν μπήκα στο γαλαζόπλωρο καράβι. / Ποτέ δεν πάτησα τήν άντρειωμένη Τροία». // Μέ τό βαθύ στηθόδεσμο, τον ήλιο στά μαλλιά, κι αύτό τό άνάστημα / ίσκιοι καί χαμόγελα παντοΰ / στούς ώμους στούς μηρούς στά γόνατα- / ζωντανό δέρμα, καί τά μάτια / μέ τά μεγάλα βλέφαρα / ήταν έκεΐ, στήν οχθη ενός Δέλτα. / Καί στην Τροία; / Τίποτε στην Τροία—ένα είδωλο. / ’Έτσι τό θέλαν οί θεοί. / Κι ό Πάρης μ’ έναν ίσκιο πλάγιαζε σά νά ήταν πλάσμα ατόφιο- / κι έμεΐς σφαζόμασταν γιά τήν Ελένη δέκα χρόνια. // Μεγάλος πόνος είχε πέσει στήν Ελλάδα. / Τόσα κορμιά ριγμένα / στά σαγόνια της θάλασσας στά σαγόνια της γής- / τόσες ψυχές / δοσμένες στις μυλόπετρες, σάν τό σιτάρι. / Κι οί ποταμοί φούσκωναν μές στή λάσπη τό αίμα / γιά ένα λινό κυμάτισμα γιά μιά νεφέλη / μιας πεταλούδας τίναγμα τό πούπουλο ενός κύκνου / γιά ενα πουκάμισο άδειανό, γιά μιάν Ελένη. / Κι ό άδερφός μου; / Αηδόνι άηδόνι αηδόνι, / τ’ είναι θεός; τί μή θεός; καί τί τ’ άνάμεσό τους; // «Τ’ αηδόνια δέ σ’ άφήνουνε νά κοιμηθείς στις Πλάτρες». // Δακρυσμένο πουλί, / στήν Κύπρο τή θαλασσοφίλητη / πού έταξαν γιά νά μοϋ θυμίζει τήν πατρίδα, / άραξα μοναχός μ’ αύτό τό παραμύθι, / άν είναι αλήθεια πώς αύτό είναι παραμύθι, / αν είναι αλήθεια πώς οί άνθρωποι δέ θά ξαναπιάσουν / τον παλιό δόλο των θεών' / άν είναι άλήθεια / πώς κάποιος άλλος Τεϋκρος, ύστερα άπό χρόνια, / ή κάποιος Αίαντας ή Πρίαμος ή Εκάβη / ή κάποιος άγνωστος, ανώνυμος, πού ώστόσο / είδε ενα Σκάμαντρο νά ξεχειλάει κουφάρια, / δεν τό ’χει μες στη μοίρα του ν’ άκούσει / μαντατοφόρους πού ερχουνται νά ποϋνε / πώς τόσος πόνος τόση ζωή / πήγαν στήν άβυσσο / γιά ενα πουκάμισο άδειανό γιά μιάν Ελένη.